Végre sort kerítettünk a városra is, ahol két napja tartózkodtunk. Túl sok látnivaló nincsen, de azért érdemes volt körbemenni. Először az állomásra mentünk, ahol 310 yenért lehet egy napra bérelni canit (praktikus infó: másnap is vissza lehet vinni). Igazi nyanyabringák, csak arra jó, hogy ne kelljen gyalogolni. Az állomáson van egy Momotaro-szobor, a fáma szerint innen jött.

Az összes látnivaló (a hatalmas plázát ugye nem számolom annak, az van minden városban) egy környéken van, hiszen összesen van egy kastély és egy szép park. Először a kastélyba mentünk. Iszonyat meleg volt, de a nap nem igazán sütött. A kasi igazán csinike és bebizonyosodott, hogy igaz, hogy soha ne mondd, hogy soha. Mindig azt mondtam, nem fogok japán tradicionális ruhába beöltözni, mert nem áll annyira jól egy európain szerintem, mint rajtuk. Most viszont a kastélyban volt ingyenes beöltözési lehetőség, ahol fotókat is csináltak rólunk a mi gépeinkkel. A képek nem publikusak, csak családon belül szeretünk röhögni egymáson, de itt a többi kép 🙂

Egy hídon kell csak átsétálni és a hatalmas, rendezett Okayama Korakuenbe jutunk, ami Japán egyik legszebb parkja. Mérsékelt időnk volt megnézni, de még szebb lehet tavasszal, amikor virágoznak a mezők.

Visszaindultunk az állomásra, útközben kihúztunk a bakancslistáról egy dolgot, ettünk egy hamburgert kōbei marhával. Finom volt, de nem annyira, amennyi pénzeket elkérnek néhol érte a környéken, kicsit szerintem ez is túl van hypeolva.

A délutáni program a szépséges Himeji kastély volt. Az állomáson béreltünk megint canit és elindultunk a hotelbe. Ezt azért érdemes lett volna lefotózni, mert ugye nem csak a hátik voltak nálunk, hanem úgy tekertünk, hogy a bőröndjét mindenki húzta szépen maga mellett 😀 Azért jó, hogy nem is kellett messzire menni és nem is volt nagyon trükkös.

A kastélyt már az állomásról látni, ahogy megérkezik az ember, de bici nélkül azért izmos séta odáig és akkor még sehol sem tartunk. Az egész kastélyt most újították fel, újrafestették a fehér részeket. Belül az egész egy nagy túra igazából, egyáltalán nincs berendezve. Lehet fotózni, csak nincs mit. A hatodikra felcaplatva (mezítláb, a cipőnket végig vinni kell magunkkal szép tescos zacsiban, mert máshol van a bejárat, mint a kijárat) találunk egy picike szentélyt. Kilátás nem nagyon van, az ablakok be vannak drótozva, szinte csak mobillal lehet olyan képet csinálni, amit nem kell majd utólag retusálni. Azért megéri bemenni, közelről a legszebb, de ha elindul az ember befelé, onnan nem lehet visszafordulni és meredek lépcsők vannak bent. Egy hegy tetején van a kastély maga, onnan fel 6 emelet (plusz le ugye) és akkor azt nem is számoltam, hogy el kell ide jutni valahogy az embernek.

Mászkáltunk még egy kicsit, találtunk egy közepes szentélyt, de nem mentünk be, találkoztunk egy szép fehér akita inuval, aztán ettünk egy kis gyōzát és irány a hotel.

A hotelről nem szoktam nagyokat regélni, de erről muszáj. Egy b*szobát love hotel szobát foglaltam, amit rég ki akartunk próbálni Japánban is (Koreában gyakorlatilag csak abban szálltunk meg), csak elég nehéz hozzájutni foglalásokhoz, alig vannak fent Bookingon. Kerestem már mindenfelé, ez volt az első alkalom, hogy pont találtam ott, amerre mentünk. Egyrészt relatív olcsó, de másrészt hatalmas. Japánban megszokja az ember, hogy a hétköznapi hotelszobák akkorák, hogy van, hogy erős kombinálás kell ahhoz, hogy a bőröndök is nyitva legyenek és ki is jusson az ember WC-re. Ez meg egy hodály. Hatalmas szoba, ahogy kinyitottuk az ajtót, beindult a zene. Komplett hifi-cuccok fellógatva a falra, vörös hangulatlámpa, kicsit győzikés design. A fürdőszoba akkora, mint más hotelekben az egész szoba, ráadásul a kád pezsifürdős és abban is van lámpa, ami váltogatja a színét. Az ágy kicsit talán kemény volt és a kilátás sem extra, de volt egy kis erkélyünk is (na ez Japánban fehér holló). Ezekután meg tudtak még lepni egyszer: a reggelit felhozzák a szobába a megbeszélt időpontban. Tuti, hogy ezután is keresni fogjuk az ilyen szállodákat kint 🙂