Most kettévált a csapat, Anikó ment a turista szektorba, mi pedig átmentünk praktikusba. Mivel ez a blog azért a mi utazásainkról szokott szólni, ezért itt az előbbit csak úgy felskiccelem.

Anikónak nincsen kilométer-hiánya, reggel nagy nehezen felmosta magát a padlóról, miután kifordult az ágyából (a felébredés barokkos túlzás még mostanában reggelente), aztán a Hasederában kezdett, onnan a nagy Buddhához ment, majd a kamakurai nagytemplomhoz. Útba esett neki az Engakuji és onnan ment az ōfunai Kannon-szoborhoz. Nem ment el a bambuszos Hōkokujihez, de mi igen. Borzalmasan kiesik a városból, ha gyalog megy az ember. Az ōfunai Kannont nehezen találta meg, betévedt véletlenül egy kis szentélyhez és szembe jött vele egy csupasz férfisegg, rázavart egy ivarcsörtéző párocskára. Szétrebbentek, kérték, hogy mutassa meg, hogy nem csinált fényképet és szerintem soha többet nem mennek oda szexelni 😀 Megjegyzem, egy szentélynél turistaövezetben fényes nappal nekiállni… Bátor.

Mi elindultunk Tsujido városába, hogy elvileg ott van egy fotós bolt, mert Marcinak nem sikerült még obit venni. Megtaláltuk egy hatalmas plázában a Kitamurát, de ez ilyen klasszik fotós bolt volt, képelőhívás, képkeretek, albumok és ilyen szokásos dolgok. Azt mondták, két faluval tovább van egy boltjuk, ahol vannak obik is, Marci elindult oda, én leültem a plázában, mert nagyon fájtak még a lábaim az előző napról és az egyik lábujjamra sikerült nyernem egy hólyagot is. Nem volt nekik semmi jó cuccuk, szóval tartozott egy úttal az ördögnek. Innen már Kamakurába mentünk inkább, hogy legalább egy dolgot nézzünk meg. Sokkal több nem is maradt a környéken mondjuk, már annyiszor voltunk itt, hogy mindent láttunk.

Kamakurában felsétáltunk egészen a Hōkokuji templomig, ami ezekkel a lábakkal tovább tartott, úgy 45 percig. Baromi jó ötlet volt, hogy odafelé gyalogoljunk és visszafelé jöjjünk busszal, hiszen a templomok bezárnak délután (a szentélyek nem). Pont odaértünk végre a dombra, amikor láttuk, hogy bezár a főkapu, de körbementünk és egy WC felől még be lehetett surranni és utána volt még a kassza, vettünk két jegyet és bementünk. Nem túl nagy a hely, de szépike, van egy sziklakert és ugye a fő látványosság nem is a templom maga, hanem a mellette levő bambuszerdő. Szerencsére elég volt az a 15 perc, ami hátra volt a tényleges zárástól, megnéztük és mentünk is visszafelé.

Elmentünk busszal vissza a kamakurai vonatállomáshoz és onnan vonattal Ōfunába. Mivel ekkortájt végzett Anikó is, ezért beültünk végre valahára egy Tendon Tenya Tempura étterembe, ami nagy kedvencünk, így ő is érti már, hogy miért 😀

Szombaton felkeltünk reggel, Anikó aludt tovább, mert előző nap nagyon kifáradt és éjjel nem aludt sokat (élete első jetlagje, valahol érthető). Minket Kunio elvitt a közeli Taya barlangba. Cuki hely, 400 yen a belépő és kap az ember egy kis gyertyácskát, hogy lássa, miben fog pofára esni. Sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom a japán feliratokat, így végig a javasolt menetiránnyal szembe sétáltunk, de nem volt akkora tömeg, hogy ez nagyon zavaró legyen (3 emberrel találkoztunk, ők is együtt voltak). Néhol nagyon picike volt a belmagasság még nekem is, hát még a 190cm magas Marcinak.

Lementünk az állomásra, ekkor már magához tért Anikó is és megérkezett Kunio felesége, Yuko is, beültünk együtt egy sushizóba, amit Kunio ajánlott. Előző nap az étterem boltjában vettük a sushit, amit elvittünk magunkkal, ez egy halpiac gyakorlatilag, az aznap reggeli fogást csomagolják és lehet megvenni, illetve fent azt szolgálják fel. Ennél frissebb halat csak kint a tengeren szerezhetnénk 🙂

Lementünk monoraillel az Enoshima állomásig, hogy napfényben is megnézzük a szigetet egyszer (amikor utoljára voltunk, akkor esett). Mivel hétvége is volt, félelmetesen sok turista volt, de a legtöbb itt is japán. Odafelé ahogy eszegettünk bolti cuccost, egy madár lecsapott a Marci kezében levő péksütire és sikerült úgy rárepülnie a dologra, hogy a lábai körmével felszántotta Marci bal szeme mellett a bőrt. Csudiszupi.

Felmentünk a toronyba is, végre összeszedtem a pecséteket, amik múltkor kimaradtak, mert elfelejtettem vinni a füzetemet. A toronyban annyi időt voltunk, hogy azért utána csipkedni kellett magunkat. Van itt egy buddhista imaszoba is, mákunk volt, éppen valami nagygyűlés volt, lehetett fotózni és videózni is.

Marci és Anikó előrerohantak, mert mondta Kunio, hogy nemsokára elmegy az utolsó csónak is, amivel ki tudunk menni a bejárati híd elejéhez, egyúttal nem kell megmásznunk visszafelé újra az egész hegyet és az összes lépcsőt. Sok van. Anikó még be akart menni egy barlangba (direkt ezért vett nagyobb jegyet, hogy az is benne legyen), ezért ő bement oda, én elindultam a hajóhoz, a többiek pedig megvárták a barlang közelében. Végülis az utolsónak mondott csónak után még kettő is ment, az elsővel el tudtunk menni.

Az est méltó lezárása volt, hogy így öten elmentünk karaokézni. Vettünk enni és inni a boltban, mert olyan a hely, hogy lehet bevinni külsős dolgokat is fogyasztásra. Kicsit túlvásároltuk magunkat (mint általában itt), volt bent ingyen jég, kóla, gyömbér a whiskeyhez 😀 Nagyon hideg volt este, amikor hazavánszorogtunk már és összepakoltunk a másnapi továbbinduláshoz.