Egy posztba tettem ezt a három napot, mert annyira nem történt sok minden. Első nap például láttuk, hogy nem szép az idő, ezért elnapoltuk a kōbei kirándulást, bementünk az Umeda állomásra és megnéztünk egy fényképezőgép-boltot (megnéztük = Mira vett új fotós kézitáskát), ez tartott laza két órán át.

Azért itt egy kis fotóalbum, körbefotóztam telefonnal egy alagsori kis boltot, amit elég nehéz megtalálni, pedig jó cuccokat lehet itt venni, mindig valami hazajön. Érdekes, hogy eddig tízezer yen felett kellett (az adómentes összegre vonatkoztatva) vásárolni, hogy adó nélkül vásároljon az ember, most ez ötezer volt, ennek még utánanézünk.

Innen elmentünk az Ōsaka Housing and Living Museumba, ami nem rossz, csak ha kidobnák a kínai vendégeket, nem tudnának mit kezdeni a hirtelen támadt ürességgel. A belépő 600 yen, kimonót bérelni pedig fél órára 500 yenért lehet, aztán az egész nem is a múzeumról magáról szól, hanem a fotózásokról, hogy ki tud egységnyi idő alatt több selfiet készíteni magáról. Lehetne nagyobb amúgy a hely, a nyolcadik emeletén van egy üzletháznak.

Nem messze volt még egy templom, amit nem láttunk, azt is gyorsan körbefotóztuk 🙂 Ez volt a Taiyūji.

Bementünk a Yodobashiba masszíroztatni magunkat (na ezen a téren is rohamosan romlik a helyzet, már embereket is állítottak ide, de akkor is mindegyikben szinte rohad valaki, fejenként 15 percet engednek elvileg, mi nem sokkal léptük most túl, de bőven voltak, akik előttünk már ott voltak és utánunk még maradtak). Mire végeztünk, elkezdett nagyon esni az eső, így még kicsit kószáltunk az áruházban, nyomkodtuk a dolgokat, eljátszottunk a gondolattal, mi lenne, ha fejenként és szintenként 10 millió yent költhetnénk el és jelentem: sikerült 😀 Találtam egy olyan fülest, hogy felvettem, nem szólt még benne semmiféle zene, de nem hallottam az embereket, az általános zajt, viszont ha Marci beszélt hozzám úgy egy méterre, őt igen. Ilyet muszáj lesz vennem majd, repülőkre praktikus lesz, Nagasakiból repülve is két sorral mögöttünk egy olyan ordibátor ült, hogy már a japánok (!) szóltak be neki, hogy hangos és fejezze már be, meg hangosan morogtak rá (ő meg tojt az egészre).

Este egy új, de olcsó kifőzős helyen ettünk katsudont, én egy kis rákkal együtt 🙂 Nagyon jó döntés volt a Matsunoya is.

Csütörtök reggelre nagyon szép időnk lett, ezért felkerekedtünk Kōbe irányába, bár nem kapkodtunk. Azonnal felmentünk a felvonóval a fűszerkertbe, ez volt a lényeg, amit múltkor kétszer se tudtunk megtenni, amikor a városban jártunk, mert nem volt szép idő, úgy meg kilátóba minek menjünk ugye. A belépő elég húzós, 1400 a retúr, 9oo csak felfelé, mi most ezt választottuk, mert annyi látnivaló volt lefelé, hogy bevállaltuk (olyan 1,5 óra az egész leereszkedés). Volt fent egy német fesztivál, lefelé belefutottunk egy jazz koncertecskébe és sok-sok bátor kisemberbe, aki felfelé mászta meg a hegyet. Én nem vállaltam volna be semmi pénzért. Fent egyébként ettünk valami zöldfűszeres hamburgert és volt egy lábáztatós kilátó is, ahol pihegtünk egyet, amíg megettük a szenyát (tudom, nem szép dolog vízben ülve, de éhesek voltunk most nagyon és itt is a sok kínai mellett öröm volt, hogy jutott hely nekünk).

Úgy volt, hogy még megnézzük a környékbeli nyugati épületeket, ilyen nem sűrűn történt: ezt teljesen elfelejtettük. Lesétáltunk az állomásunkig és ittunk helyi túlárazott kávénak mondott specialitást, ami után istenit aludtunk hazafelé a vonaton 😀 Ōsakában a Dōtonborira akartunk csak bemenni, egyből egy olyan jó kis étterembe ültünk be, hogy ilyen finomat nagyon rég nem ettünk, pedig itt ez nem lehetetlen teljesítmény. Ittunk is egy kicsit, ezért több lett, mint egy vacsi szokott lenni, de minden falat egy ünnep volt.

A Dōtonborin iszonyatosan sok turista volt, de akkor is szeretünk itt sétálgatni és tizedik alkalommal is megcsinálni ugyanazokat a képeket.

Az utolsó napon még valahogy össze kellett rendezni a csomagjainkat, egy bőrönd repül csak velünk ugyanis a kis körútra, a másik utazik Tōkyōba, ahova majd érkezünk utána, addig őrizgessék csak. Ettünk egy itteni instant levest (ami tele van rákocskával meg minden finomsággal), aztán 10 körül indultunk be. Jött velünk a maradós bőrönd, bementünk az OCAT-ra (Osaka City Airport Terminal), ahonnan a buszok indulnak egyébként a reptérre és itt van a legközelebbi és számunkra legkönnyebben megközelíthető Kuroneko Yamato, ahol feladtuk azt. Érdekes volt, hogy van itt egy információs iroda, amiben van egy váltó automata is. Megnéztük és a középárfolyamos 130 helyett 121-ért akarta az eurot yenre váltani, ami elég vacak, rögtön ki is jöttünk a helyiségből és kint is volt, ezzel szemben pont egy másik  automata, ami már 124-et kínált. Ez még mindig elég rossz, de azért ez nekem annyira magyaros volt, hogy ha lecsap a csóri turista az első helyen, hogy tud váltani, akkor rosszabbul jár, ráadásul mindkét automata pont ugyanahhoz a céghez tartozott.

Elszörnyedtünk kicsit a közeli piacon, hogy milyen mennyiségű kínai mászkál hatalmas bőröndökkel és teli szatyrokkal, mintha egyrészt Kínában nem lehetne kapni ezeket a dolgokat (onnan importálják ide a legtöbbet), másrészt mintha világháborúra készülnének. Lehet, hogy ők tudnak valamit, de ennek akkor sincs értelme. Vettünk egy zseniálisan jól kinéző doboz makit és még csokikákat, vizet, aztán indultunk sétálni a DenDen Townba, ami lazán értelmezve a helyi Akihabara, tele elektromos boltokkal, garázsboltokkal, amik totális szemetet árulnak, illetve otakus figurákkal, miniatűrökkel (kastély, vonat, elektromos autó, ilyenek).

A Shinsekai környéken át vezetett az utunk a szállásra vissza, hogy felvegyük a hátizsákjainkat és a körútra jövő bőröndünket, mert itt van egy Hello Kitty autóparkoló, ami annyira szörnyen hangzik, hogy muszáj volt megnézni. Hát nem mondom, picit erős anyag 😀

Felvettük a csomagokat és felszálltunk az első vonatra, ami dél felé ment… egy rossz vonatra, így át kellett szállnunk. A cél a Rinku Town együttes volt, ami egy szórakoztató park és van itt egy outlet. Csak délután 1-ig tarthattuk a csomagokat a szobában, ezért alakult így (a repülőnk pedig csak este 8-kor indul, 6-ra kell a reptéren lenni és egy óra az út oda), de már régen ki akartunk ugrani ide, szóval most ezt kipipálhattuk.

Most pedig itt az ideje, hogy elinduljunk újra, ezúttal Hong Kongba 🙂