Valami előnye csak volt ennek a marha repülési rendszernek, amit letoltunk: nincs jetlag. Nem közepes, nem kicsi, semmilyen. Reggel 8kor ébresztőre keltünk és fáradtak lettünk a nap végére (12 óra mászkálás után), de napközben nem ásítoztunk, nem voltunk álmosak.

Megvan a csomagunk, holnap kapjuk meg, de már a következő városban, most éppen a shinkansenen ülünk Kakegawa felé. Eléggé sima gyorsvonat, csak kacsább a csőre, tisztább, halkabb és drágább, mint az otthoni. Amúgy tiszta MÁV, csak ez nem áll, vazze 😀

Bevittük reggel a Tokyo állomásra a csomagjainkat (azt a komoly két zacskót, amit vettünk) és a laptopokkal együtt leraktuk egy szekrényes csomagmegőrzőben (ezt is lehet Suica kártyával fizetni, de most nemrég még ruhát is vehettünk volna rá). A Tokyo állomás egy hatalmas metro- és vonathub, 5 emeletes és iszonyatosan kavargó. Reggel nem volt vészes a forgalom, teljesen jól elközlekedtünk rajta, így megvettük az esti vonatjegyeket is (ez később nagyon jó ötletnek bizonyult). Teljesen japánul váltottam meg a jegyeket és ebben azért most volt kihívás, utána azért így kihúztam magam belül, majd rögtön gyakorolhattam megint a nyelvet. Csont senki nem beszél angolul, rajtunk kívül nem láttunk fehér embert a vonaton, pedig az állomáson elsétáltunk most a végéig és semmi. Szóval mentünk volna kifelé a kapun, hogy itt van közelben a császári palota, jól megnézzük és nem engedett ki a Suica kártya. Aztán rájöttünk, a nőci jegyvásárlásnál valamiért lehúzta a kártyát és most azért nem ment. Bementünk a helyi okosokhoz, mondtam nekik, h most vettünk jegyet a shinkansenre és egyből kiengedtek.

Ismét isteni finomat ettünk, sima aluljárós bentot vettünk reggelire, de teljesen jó volt. A császári palotába nem lehet csak úgy bemenni, de nem néztünk jobban utána, megnéztük, amit kintről lehet és ennyi. Van ott egy szép híd, pár cserifa, rengeteg turista és néhány épület kilátszik a falak felett, mindenki azokra kattant rá. Atom ez a 7d, szeretjük. Abszolút halk, gyors, kellemes.

Ezután elindultunk obit venni még meg ruhákat, mert ez még nem volt kipipálva és kezdtük unni a Vietnámban vett pólókat. Na ez se volt sima ügy, nekem a nagy mellemre, neki meg a japánokétól teljesen eltérő magasságára és felépítésére, meg ez az ízlés, ez rettenetes. Az utolsó egyszarvút és Nyan Catot egyesült erővel rászabadították Hello Kittyre és rányomtak egy kis tejszínhabot, flittert és egy cseresznyét a tetejére. Nevetséges az egész, inkább járna mindenki kimonoban vagy yukatában. Szóval sétáltunk egyet a palotához közeli Roppongi negyedben, megállapítottuk, hogy drága, vettem egy csajos, de még rendben levő nyakpántot a géphez és téptünk a Shibuyára. Megnéztük Hachiko szobrát és itt sikerült Marcinak inget meg egyéb váltóruhát venni, nekem semmi találat nem volt. Innen felsétáltunk a Yoyogi parkba (Harajuku környéke), abban van a Meiji szentély, azt megnéztük, kijátszottuk a biztiőrt (nem lehet befotózni), láttunk egy jegesmedvét és sétáltunk tovább a Shinjukura, északra.

A Meiji bejáratánál leszólított egy helyi erő, hogy olyan szép a hajam, le akar fotózni. Odaterelt a szentély toriija elé és rendesen elkezdett beállítani. Így forduljak, meg úgy oldalról, aztán hova tegyem a kezem… Estig tartott, mire lekoppant: a hajamhoz nem kellett volna félalakos képet készítenie.

Láttunk egy olyan dolgot, amit nem japán fejjel azért fura, na. Egy Mercivel elkezdtek beállni a Meiji egy zárt részébe és megjelent egy shinto szerzetes. Nem hiszitek el: megáldotta az új autót. Kinyitották minden ajtaját, hogy rendesen átjárja Kami-sama szelleme, majd pár perc alatt végzett. Azértezígy hööööö 🙂 (UPDATE: azóta megtudtam, hogy ez teljesen bevett szokás. Mondjuk erre rájöhettem volna, hiszen ha tábla van meg garázs felépítve…)

A Shinjukun választottunk egy automatás éttermet. Hát azt a kínlódást, amit mi ott előadtunk 😀 úgy kezdődött, hogy ugyan voltak képecskék, de japánul volt az automata. A cél az volt, hogy bebökjük, mi van, aztán van egy U alakú asztal és a középen pörgő bolygó hollandi kiadja a rendelést. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjünk, csak akkor enged kaját kiválasztani, ha van benne pénz, de csak tízezres bankjegy volt nálunk, ez pedig a mérete miatt nem fért bele, ebbe csak sima ezrest lehetett tolni. A végén megszánt minket a felszolgáló és megmutatta a másik gépet, amibe belefért ez is. Megint nem tudtuk eltalálni, mennyi kell, rengeteg sok ételt vettünk. A víz vagy tea (igény szerint) ingyenes a kajáldákban.

Innentől kóvályogtunk a Shinjukun, nézegettük az obikat, elvoltunk, amíg lehetett. Marci hasa már csak picit fáj, de napközben már teljesen elmúlt egy időre. visszamentünk a Tokyo állomásra. Teljesen lemerültem, csökkentett üzemmódban mentünk. Kétszer bepánikoltam a rengeteg embertől. Most láttuk, mekkora mázlink volt korábban: ekkora megállót elképzelni se tudtunk és mindenki rohan, tépked, lökdös, agymenés az egész. A pesti csúcsidő ezekután semmi se lesz, a Blaha és a Deák tér is kihalt sivatag lenne egy japánnak, a nap bármelyik pontján.

Első benyomások az emberekről:

– Bár azt mondják, a külföldi megtűrt kóbor kutya itt, nem feltétlen ezt tapasztaljuk, pedig ordít rólunk, hogy turisták vagyunk, egy itteni munkahelyen lehet, hogy más a helyzet. Velünk segítőkészek az emberek. amint megnyekkenek csak japánul, úgy folytatják. Akár elmondja ötször ugyanazt, amíg meg nem értem, de nem vált onnantól angolra. Ez meglepett, pont az ellenkezőjét olvastam kint élő magyaroktól. Lehet, az csalóka nekik, hogy feltételezik, hogy jobban értem én a japánt, mert a magyar ugye majdnem akcentus nélkül beszéli a nyelvet, de minket a repülőn amerikainak néztek és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez azóta nem változott.
– Kevesen beszélnek angolul, pedig ez a főváros és még a hotelben is gondjaink voltak.
– A fiatalok divatja rémes.
– Munkamorál a csúcson (most nézzük a vonaton a menetrend szerint hogy kell az állomásokon haladni és percre pontos az egész).
– Imádnak fényképezni, de no. Szóval azért lehet gond azért, ennyi sok jó képet nem láttam tőlük a neten, inkább külföldi fotósoktól.