Na nézzük, hol tartottunk.

A repülés nem volt húha meg semmi, végigaludtam kb., nem ablaknál ültünk, hanem középen (Boeing 330-300 és nem volt B széksor, ezt nem tudom, miért), a kaja semmi extra nem volt, de rossz se, a japán utasok is szépen aludtak. Kicsit felébredtek akkor, amikor ránéztek, tudunk-e pálcikával enni, de onnantól nem voltunk érdekesek.

Reggeli órákban megérkeztünk Tokyoba. Azzal kezdődött, amit sejtettünk: a kavarodásban eltűnt minden csomagunk. Egy fél óra alatt felvették a jegyzőkönyvet (telefonálgatott szegény Vietnam Airlines-os pasi, nem tudta meg, hol vannak, valószínűleg még Dohában voltak akkor, azóta meg semmi hír, neki meg lejárt a munkaideje, utoljára ezzel hívott. Zárójelben jegyzem meg, a Vietnam Airlines teljesen magára vállalta a Qatar Airways hibáját. Kaptunk fejenként 80 USD-t ruhára – amiből még semmi ruhaneműt nem tudtunk venni, nem volt jó bolt útközben.

A híresen ijesztő tokyoi közlekedés logikusabb, mint a pesti, jelzem, pedig icipicit kiterjedtebb a hálózata (szerintem busszal nem is megyünk). Eljöttünk a szállodába, elfoglaltuk a szobát, lőttünk egy kis sushit és visszamentünk.

Marci megállapította, amit már tudtam: a bolti sushi is kenterbe veri a pesti sushiéttermek nagy részének minőségét. Aludtunk pár órát (miután megnéztük kötelező jelleggel a WTCCt – illetve én finoman elaludtam rajta), majd indultunk a Shinjukura gépeket venni. Simán odaértünk, ott ellenben úgy eltévedtünk, mint a dög. Aztán megtaláltuk a paradicsomot. Komolyan, ezt nem hinnétek el. KÖRBEN végig fotós boltok, egy egész negyed, minden csak erről szól. Hát komolyan, alig tudott berángatni a boltunkba, hogy megvegyük, amit kinéztünk. Megvettünk szépen, amit akartunk és mentünk a helyi kontaktunkkal találkozni (hello Péter), elvitt egy tök jó olasz étterembe, finomat vacsiztunk (mennyire más íze van itt a ráknak is, ez egy vicc), majd beszereztünk hasgörcs elleni gyógyszert. Nem a helyi víz vagy ilyesmi a gond, hanem hogy 1,5 napon át össze-vissza ettünk nem túl minőségi kajákat és keveset mozogtunk. Most így az jobb már.

Megvettük ma a világ két legszarabb innivalóját. A palackos tea életében cukrot képen se látott, ebből van 900ml (itt ilyen a kiosztás), a másik valami mugitea, ez rettenetes, olyan shift DEL lesz, hogy hú. Vettünk azóta jobbat, de ez borzalmas.

Hipiszupi seggmosós, melegített WCk vannak, a lehúzókája meg sima fémkar 🙂 igen, zenél is 😀

A hotelszoba semmi extra, ágy, asztal, TV, fürdőszoba. Holnap meg úgyis elmegyünk (buktuk az első éjszakát, mert nem jelentünk meg ugye a gépek késése miatt, illetve le se mondtuk).

Hazafelé rendkívül kínlódtunk, mert képesek egy részre kizárólag japán nyelvű térképeket tenni (mondjuk ezeket legalább nem fordítják fejjel lefelé, amit megtettek a Shinjukunál és ezért tévedtünk el, de valami botrány módon) és az is kihívás volt, hogy letaláljunk a metrovonalunk megállójába.

A metro gyors, pontos, tiszta, tele sztereotíp emberekkel (maszkos salaryman, az öltönyös munkásember; telefonját nyomkodó nő; alvó emberek; miniszamurájok mai ruhában; kimonos nő hozzá illő cipőben; mangát olvasó rövidszoknyás egyenruhás lánykák [itt konkrétan nem hittem a szememnek, mert azért nincs meleg, 10 fok körül van és rendesen miniszoknya, hosszú harisnya]; festett hajú, botrányul kinéző, magukat férfinak tartó véglények és sorolhatnám tovább). Néhol van üvegkerítés, hogy ne lökjenek be, néhol ember van, néhol sorba kell állni, hogy bejuss (még nekünk nem kellett, tartok tőle, holnap ezt behozzuk).

Most itt már éjjel 1 óra múlt, így amit kihagytam, holnap pótolom, de az emberek kedvesek, nem bámulnak, mint a zsiráfokat (max a szinte teljesen átlátszó vietnámi fehér pólóm, meg az alatta levő, kicsit csicsás melltartóm veri ki a biztit), csak egyszer fotóztak le minket.