Néhány napot töltöttünk Tokyoban, elugrottunk Kamakurába és Yokohamába, mindent így egyben hozok innen.

Első reggel egyből egy goshuinért indultunk, jó kifogás volt egy kicsit új helyre menni. Eredetileg egy kicsit cicás hely, mert az eredetsztorijában van, de annyira ez nem látszik rajta. Ez a Komagome Myogi szentély. Több szép cicás goshuin is volt, egy télieset hoztam inkább.

Innen elzúztunk Ikebukurora, mert ahova utána akartunk menni, az csak 11-kor nyitott. Itt még volt két pont, amit meg akartunk nézni, a viccess mobiltelós ház és egy rendőrségi épület, ami bagolyra hajaz.

Innen nem túl izgi dolgokat csináltunk, pénzváltás és vettünk fotós dolgokat munkához. Ittunk Starbucksban időszakos marhaságot, nagyon fini volt és találkoztunk egy cuki ruhákba költözött emberrel. Megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e, azt mondta, hogy ha nem zavar engem, hogy ő férfi, nyugodtan.

Este taliztunk két magyar és egy japán barátunkkal, akikkel együtt megnéztük a kamakurai Kencho-jiban lévő zen séta rendezvényt. Szerintem nem volt rossz, de megosztottak voltak a vélemények róla a csapatban. Talán picit szerencsésebb lett volna, ha nem a kivilágítás időtartamára tervezik a felújítást is. A telihold viszont poén volt hozzá.

Utána még elmentünk kajálni egy nagyszerű izakayába, így nagyon későn értünk haza, ami azért volt nagyszerű, mert kora reggel indultunk Yokohamába egy halpiacra, ahol még nem jártunk. Jó volt, mert nem volt senki turista rajtunk kívül. Kicsit várni kellett a kajára, de megérte.

Maszatoltunk kicsit Yokohama állomásnál, megnéztünk pár pöttyöt, sétálgattunk.

Kicsit elrontottam a vonatozást, de nem vészesen, viszont inkább taxiba pattantunk és mentünk a NISMO Showroomba. Viszonylag kicsi, igazából annyira nem érdekes, autószerelmeseknek is vannak jobb helyek.

Még első délután erre sétálva láttuk, hogy két dolog is van az Asakusa negyedben, egy lézershow a Sensoji második kapujánál és egy rendkívül ritka alkalom, amikor be lehet menni a Sensoji Denboin kertjébe nappal és/vagy este is, kivilágítással. Na most ez olyan piszok ritka esemény, hogy amióta járunk ki, egyszer sem volt ilyen lehetőség, így biztos volt, hogy élünk vele. Ezt az estét beszéltük meg a haverokkal, így először a kertbe mentünk, egészen jó volt. A nappali ár egyébként 5000 yen volt, mert valami épületbe is be lehetett menni vele, az esti jegy 3000, ami még mindig elég sok, de legyen.

Utána pedig átsétáltunk a kapuhoz, megnéztük az ingyenes lézershowt és mehettünk enni. Nem ott ettünk, ahol eredetileg terveztük, nem ott, amit másodikra kitaláltunk, de nagyon finomat ettünk.

Vasárnap következett, az egyetlen nap a 6-ból, amikor nem találkoztunk senkivel a városban. Átsétáltunk egy hídon a túlpartra, ahol találtunk egy kis bulikát, ami aranyosnak tűnt, szóval ittunk egy kávét és elhatároztuk, hogy majd este visszamegyünk. Elkövettük azt a hibát, hogy nem kérdeztük meg, hányig van az egész.

Elmentünk a St. Ignatius templomhoz, de beleszaladtunk, dél volt, méghozzá vasárnap, így mise volt, tilos volt fotózni a lényeget, a plafonon van jópofa üveg. Megkérdeztük, meddig tart a mise és hogy ha nincs mise, lehet-e fotózni, azt mondták, hogy egy órát csak és igen, gondoltuk, visszajövünk.

Nem messze innen van a Suga jinja, ami a Namae wa anime után lett ismert, mert itt játszódik egy jelenet, ennek megfelelően sokan itt fotózkodtak. Itt fél órával később nyitott csak az iroda, de szép goshuinjuk volt, így megvártuk, legalább kicsit üldögéltünk. Nyitás előtt 3-4 perccel odaálltam a pult elé, hogy gyorsan végezzek és ezt nagyon jól tettem, sokan nyitásra érkeztek és mire valóban megkaptam a goshuinomat, vagy 20 ember állt mögöttem.

Kimentünk Shimokitazawa negyedbe, amit nagyon dicsérnek. Biztosan van, akinek nagyon bejön, nekünk nem igazán. Ettünk zöldteás sütit, Marci ivott egy teát, vettem egy japános karkötőt és ennyi volt az egész.

Visszafelé megálltunk még egyszer a katolikus templomnál és nem akartuk elhinni, amit láttunk. Megint mise volt, csak most vietnámiul. Csak azt kérdeztük, meddig tart a déli mise, azt nem, hogy utána nem lesz-e egy másik. Így elmentünk a Kagurazakához, ez sokkal jobban tetszett nekünk, mint Shimokitazawa, de más jellegű is. Itt volt az An’yo-ji templom, ahol nagyon szép goshuin volt, bezsákoltam.

Még a közelben volt az Akagi jinja, itt csak fotózgattunk kicsit és hoztam egy mizuhiki karkötőt.

Na akkor este lévén el akartunk menni megint oda a bulikába a Sumida partjánál, közel az aktuális szállásunkhoz. Áthallatszott még, hogy bulika van, úgyhogy végigsétáltunk a Sumida Sky Walk nevű bambuszos kivilágításon, de odaérve derült csak ki, hogy lyukra futottunk, épphogy volt még egy kis ingyen tequilázás, de minden stand zárt, így visszabattyogtunk és ettünk egy sütőgetős helyen megint.

A hétfő reggel nem pontosan úgy sikerült, ahogy elterveztük. Felkeltünk, elkészültünk, hogy elmegyünk egy régi listás helyre. Ami egy múzeum. Ami hétfőnként zárva. Legalább vonatozgattunk kicsit. Visszatértünk a Nihonbashi környékre, megnéztünk néhány dolgot, hogy kicsit legalább hatékony csapat legyünk. Meg akartuk nézni a kastély melletti kertet is végre. Eláruljam, melyik nap van csak zárva? 😀

Volt viszont egy másik kert a listán, a Prince Hotel Japanese Garden, így délután elmentünk ide. Nem mondta senki, hogy dombra épült. Nem javasolnám senkinek, de ha a hotelhez tartozik, az kellemes.

Este bementünk a Tokyo állomáshoz, egyrészt hogy megnézzünk egy kilátót, ami mostohagyerekként eddig kimaradt, másrészt hogy találkozzunk egy újabb japán ismerőssel, mentünk kajálni. Itt is karivásár volt, erről nem is tudtam.

Visszamentünk a szállásra, lefeküdtünk, amikor úgy éreztük, mintha mozogna az ágy. Ez egyre erősebb lett, majd láttuk a redőnyt is táncolni. Magasan voltunk tizediken, így jobban érezhettük, ez most egy komolyabb rengés volt. Számunkra szerencsére nem errefelé volt erős, hanem egészen északon, Aomori prefektúránál (kb. 700 km-re tőlünk), de nálunk is 3.0 volt Tokyoban.

Kedd volt az utolsó napunk, így letettük a csomagokat a portán. Szerintünk a takarítónő véletlenül elvitte az egyik szobakártyát, azt beszéltük meg, hogy ránéznek, este jövünk vissza a csomagokért. Csak azért volt kellemetlen, mert ha mi veszítjük el, az fizetős buli.

Az Ueno parkba mentünk, sétáltunk kicsit és ha már itt voltunk, bementünk a Tokyo National Museumba remélve, hogy a kert nem lesz rémes. Nem jött be. Betettük a szekrénybe a táskát, kabátokat, majd körbenéztünk bent. Egyszercsak kiesett egy pénzérme a derekamon lógó kis tárcából, ekkor láttuk meg, hogy kiesett a bankkártyám belőle, szóval rohamtempóban kezdtünk visszafelé menni, hogy hol történhetett. Közben magunkhoz vettünk egy ott dolgozó NPC-t, aki még gyorsabban indult vissza. Féltünk, hogy a kertben esett ki, átsétáltunk vizen is. Mire a szekrényhez értünk, már mondták be a nevemet, ott hagytam el a bejáratnál valahol, mert egy 100-ast be kellett dobni a szekrénybe és nem csuktam be utána, majd valaki megtalálta és leadta. Mázli.

Találtunk egy karácsonyi vásárkát, csak átsétáltunk rajta. Még mindig az az elképzelésük Európáról, hogy csak enni szoktunk ilyen helyeken, ráadásul olyan dolgokat, amiket nem.

Innen lesétáltunk Akihabarára, ahol megint találkoztunk a magyar, szintén most kint lévő magyar barátainkkal, ettünk közepeset. Utána a hotelbe mentünk felvenni a csomagokat, szerencsére másik nő volt, mint reggel, így szóba se került a kártya.

A Hanedáról repültünk Kobéba. A csomag természetesen kicsit nehézkes volt, belföldi járaton az ANA súlyhatára akármennyi csomag, de csak 20kg, de megoldottuk. Késve szálltunk fel és kicsit le is, de szerencsére a reptérhez nagyon közeli hotelt foglaltam, más nem volt tervben aznapra.