Esős reggellel kezdtük a kobei szálláson, lementünk és feladtuk a csomagunkat a távoli Osakába, hogy a közbeeső pár napban kvázi vigyázzanak a cuccainkra, csak kézipogyóval utaztunk le Amamira, mert fapados jegyünk volt és a csomagért is fizetni kellett volna, de minek (ráadásul 20 kilós feladott lehetett volna, ami nem is lett volna elég).

Egyébként ez becsapós, én meg voltam győződve az utolsó napokig, hogy ez a sziget már Okinawához tartozik, de nem, ez még a Kyushun található Kagoshima prefektúra birodalma. Ezt egyébként csak úgy vettem észre, hogy egyszer nézegettem a várható időjárást és ott írta, hogy Kagoshima. Szomorú, mert így idén nem jártunk Okinawán.

Korábban indultunk a kobei reptérre, hogy komppal átmenjünk a Kansaira, ez a legolcsóbb és leggyorsabb opció (500 yen és fél óra). Korábban indultunk a tervezettnél, de kevesebb komp jár vagy nem tudom, de a buszról lecsúsztunk, így gyors sétával mentünk a komphoz, hogy elérjük a 10 órás kompot, mert csak azzal voltunk időben, az utána következő már azért kicsit necces lett volna. Épphogy, de megvolt, két perccel indulás előtt megvettük a jegyeket.

Ettünk valamit gyorsan, de nem tudom, hogy nem 2.0 ennek az étteremnek az értékelése, tőlem ennyit kapott. A minőségéhez képest drága volt.

Lemérték a csomagunkat a reptéren, nekem nem volt gond, Marcinál igen, de relatív jó fejek voltak a lányok a mérlegnél a nagy fehér zsiráffal, kivett néhány dolgot, úgy is lemérték s bár azok a kezében voltak, tehát biztos, hogy visszakerülnek ugye a táskába, de úgy már rendben volt. Szereztem végre KIX repteres pecsétet is.

Kicsit később indultunk, ennek megfelelően kicsit később landoltunk. Nem volt csomag, amit meg kellett várnunk, így egyből mentünk az autócskánkért. A bérlés folyamata most volt az egyik leggyorsabb, egy kis kék Daihatsu Boont kaptunk.

Mivel az időjárás nem volt túl jó, aztán a nap is lemegy itt is f6 körül, mentünk rögtön egy szív alakú képződményhez, de ezt ki is húzhattuk a térképünkről és a listáról, mert az előző napokban történő sok eső miatt le volt zárva az egész környéke. Ezután a Tsumugi villagebe mentünk, erről nem sokat tudtam, de így is meglepett, milyen uncsi volt. Ez igazából egy sárral festett selyemszálakból készített kimonogyár volt, mentünk egy kört egy japán párral, úgyhogy megint vizsgázhattam japán nyelvből, mert angolul alig volt valami. Rettenetesen drágák voltak a boltban a termékek, ha tetszett is volna valami, szóba se jött.

Nincs túl sok sushis a szigeten valami miatt (ellenben magyar vidéki falvakat megszégyenítő módon vedelnek), így betértünk egy szalagosba, majdnem minden nagyon finom volt.

Este leértünk a kisvárosunkba, egészen délre foglaltunk, Setouchiba, elfoglaltuk a szobát és ennyi volt, mert a naplemente érdeklődés hiányában elmaradt.

Reggel sétáltunk egyet a kikötőben, megvártuk, amíg kinyit a helyi halas és vettünk 500 yenért olyan tonhal sashimit, hogy csak pislogtunk. Fotózgattunk kicsit, eszméletlen tiszta volt a víz a hajók körül is és indultunk kirándulni.

Mire elértünk az első pöttyhöz, az Arangamachi-vízeséshez, kitisztult az idő annyira, hogy szép képeket csinálhassunk. Esküszöm, ez volt az egyik legszebb vízesés, amit Japánban láttunk. Ausztriában persze van néhány kedvenc. Lehet úszni is alatta, de azért ennyire merészek nem voltunk így a kb. 20 fokos hőgutában.

Az északi parton haladtunk, megnéztünk sziklákat, partokat, egész klassz volt.

Utána betértünk még egy vízeséshez, ez a Materiya, ez annyira nem volt jó, mint az előző, de el tudom képzelni, hogy nagyon jó helyszín lehet extrémebb, de meghittebb jegyes- vagy párfotózásokhoz, kicsit oda lehet kommandózni a sziklákra és utánunk épp ott volt egy japán pár. Vicces, hogy itt találkoztunk az előző napi kimonos párral is, már úgy köszöntünk el, hogy akkor később találkozunk (nem lett harmadik).

Ezután még egy part jött és egy fürdés is belefért, de csak Marcinak, én ezért nem akartam átöltözni és olyan erős hullámok voltak, hogy biztosan vizes lett volna a hajam és azt nem akartam.

Elromlott az idő, így tökéletes volt ahhoz, hogy Amami városába látogassunk, megnéztük a Takachiho szentélyt és utolsó idei japán és egyetlen amamii lehetőségként festettek nekem egy goshuint a füzetbe. Legalább nem hoztam potyára.

Egyébként végig az volt az érzésem, hogy a sziget ilyen wannabe okinawai azért, voltak hasonló ételek, shishi szobrok, zenék, italok… Mondjuk melegebb azokon a szigeteken sem volt ekkor.

Gondoltuk, megint eszünk az előző napi jó kis sushizóban, de nem volt nyitva, találtunk egy másikat. Legalább össze tudtuk hasonlítani őket. Utána meg akartunk nézni még egy fekete cukor gyárat, de nem volt nyitva, így mentünk vissza a szobába.

Mivel magunktól ébredtünk napkelte előtt, kocsiba ültünk, hogy elkapjuk a fényforrást, de nem volt túl szép az idő megint, viszont így is egész jó képeket lőttünk a Honohoshi-parton és előtte lefotóztunk egy másik szív alakú képződményt, ami igazából egy kis öböl. Szétfagytunk a szélben, de nagyon jó volt.

A közelben volt a Yadori strand, ez is nagyon jó hely lehet, csak nem most. A víz színe mindenhol elképesztő még így is.

Visszamentünk kicsit a hotelbe, majd megint a városban sétáltunk, találtunk egy igazi kis reggeli kricsmit, most itt ettünk a nénikkel. Láttunk egy gmundeni kastélyos kifakult puzzle-t az egyik kirakatban, az ott álldogáló néniknek meg elmondtuk, miután nagyon nevettünk, hogy mi ott lakunk 20 percre tőle.

Most más strandokra mentünk, Yadorira és Kuninaora, előbbin fürödtünk is kicsit. Nem volt meleg.

Megint jöttek a felhők és elzavartak minket. Volt még egy vízesés bebökve, megnéztük. Ez a Funangyo, itt írták, hogy előfordulhat helyi vipera. Egy kis családdal és a vezetőjükkel sétáltunk itt be, ahogy odaértünk, láttuk, hogy itt is lehet kicsit kommandózni a szilákon. Először a csapat ügyesebb fele ment fel, de követtem én is, miközben végig azt hallgattam a hátam mögül, hogy a család mondogatja, ez mennyire veszélyes, pedig nem volt vészes. Még lehetett volna beljebb menni, de ennyi nekünk elég volt.

Van amúgy a szigeten elvileg egy ilyen totál helyi kisfülű fekete nyuszika, amire vigyázni kell, mert néha elütik. Frankón nem tudom, ez hogy történhet, annyira lassan mennek a helyiek, viszont legalább gyakran lehúzódnak a hülye külföldi elől, hadd menjen.

Ekkor jutottunk el a pontra, hogy tankolni kellett, hát ami szenvedés az volt. Két idősebb alkalmazott volt, azt hitték, nem sikerült a tranzakció, de a külföldi kártyáról csak befoglal 15 ezer yent és a tankolásnak megfelelően felszabadítja pár nappal később a különbözetet. Odajöttek, hogy nem megy a kártya, ekkor már lefoglalt 15-öt, de azt hitték, nem ment, nálam meg nem volt telefon, a kocsiban hagytam, amíg bementem elintézni ezt. Kimentem érte és akkor láttam, hogy már kétszer sikerült a befoglalás. Megint japán nyelvvizsga volt, hogy elmagyarázzam nekik, ez hétköznapi. Telefonáltak is valahova, mert a kártyám a 4000 körüli tankolás összegét elutasította, hogy volt már két 15-ös ugyanott. Végül megkaptuk a blokkot és sikerült távoznunk. Szuper lesz, hogy később érkezik vissza a yen, amire áprilisig nem lesz szükségem.

Felmentünk az Akatsuchiyama kilátóba, á mondom marha jó lesz a naplemente, várjunk. Hát olyan szél lett, hogy egy helyben alig tudtunk megállni és hozott rengeteg felhőt elénk, így annyira nem volt nagy eresztés. Megnéztünk még egy hirtelen talált Totoro megállót és egy szupi helyen ettünk.

Az utolsó éjszakánk következett itt, nem mondtak túl szép időt másnapra, így nagyon szerencsésnek éreztük, amilyen végül lett. Nem esett már, amikor kocsiba ültünk és indultunk észak felé. Egy mangróverdő feletti kilátóhoz akartunk menni, de csak a konkrét bejárat felől lehetett megközelíteni, ahol tudtuk, hogy van kenuzás. Az alap tervben benne volt a kenuzás, de aztán elmismásoltunk, de amikor ideértünk, annyira ragyogott a nap, hogy muszáj volt kicsengetni a 3000 yenes belépőt és egyszerűen fantasztikus volt, sokkal-sokkal jobb, mint én gondoltam, hogy lesz. Kicsit tartottam attól, hogy nagy fényképezőkkel hogy fogunk biztonságosan evezni, de teljesen okés volt és jó döntés volt az is, hogy két egyes kenut kértünk, a kettesben nem lehetett olyan jól fotózni és nehezebb is volt összehangolva hajtani. Kaptunk egy vezetőt, aki mesélt is nekünk az erdőről angolul és japánul. Miután végeztünk, felmentünk azért a kilátóba is. Egyébként van itt egy vadiúj múzeum is, érdemes azért is bejönni, ingyenes.

Miután elhagytuk ezt a környéket, megint beborult, így sikeresnek tituláltunk a karácsonyi programunkat, csak beugrottunk E.T.-hez és a haverjaihoz néhány fotóra és megint mentünk sushizni az első napi helyünkre. Megpróbálkoztunk újra a fekete cukor gyárral, most nyitva volt, de minek. Nem éri meg a látogatást még a boltja se, kétféle cukor van zacskózva és ennyi.

A reptér felé haladva megint szebb lett az idő, így csak megálltunk, először egy kávéra, aztán megnézni kicsit utoljára az itteni tengerpartot.

A következő programunk már az autóleadás volt és a reptér, felmentünk a kilátóba és pont láttuk megérkezni a mi Peach gépünket. Marci kapott egy viperás sört, azt mondta, ilyen rosszat életében nem ivott. A csomagos rész most okés volt, de valami nagyon lámához kerültünk pulthoz, vagy 10 perc volt neki, mire a nem túl hosszú és még csak nem is bonyolult nevem alapján megtalálta a repjegyeinket. Kértünk volna ablakhoz helyet, de azt mondták, az fizetős még a pultnál is. Na mondom, megint beborult, úgyhogy fizetni azért nem kell érte. Érdekelne, hogy ha minden hely betelik, akkor se tesznek-e ablakhoz embert, amíg nem fizet vagy az azért kivétel.

Most időben indultunk és érkeztünk, csak még kellett buszozni egyet a reptéren a másik terminálra, hogy vonatra tudjunk szállni az amúgy egy megállóra található jó kis szállásunkra, ahol a 47. emeleten kaptunk szobát. Itt van a Kansai reptér mellett egy outlet, oda bementünk, vettünk néhány apróságot és utána ettünk egy kis tempurát. Kicsit kiborítottak. Megkaptuk az ételt, de én nem kaptam pálcikát, kértem. Végig japánul kommunikáltam velük. Mondtam, hogy csak kellene valami, elég forró. Kérdezték, hogy villa kell-e, mondtam, hogy dehogy, csak nem kaptam semmit. Kaptam villát. Kértem pálcikát. A végén azért beszéltem velük, hogy egy japánul kommunikáló fehér lehet, hogy nem igényli, hogy villát kapjon, töltött hozzá elég időt Japánban, hogy legalább megszokja a pálcikát (én jobban is szeretem).

Eléggé fáradtak voltunk, bár betértünk kis csokiért és édesburiért a donkiba, de nem húztuk nagyon, inkább mentünk pihenni, hogy majd hajnalban összepakolunk.