Nincs jobb, mint a helyi valamelyik japán gyorsétteremben enni valami olcsó és finom reggelit. Így is tettünk az első reggelen, valami 1000 yen/fő körül ettünk fincsikét, mert a hotelünk nem kínált opciót.

Mivel nagyon szép idő volt, utána metróra is szálltunk, hogy kiránduljunk Amagasakiba, mert elég sokat tudtunk aludni. Egyből expós metró jött.

Pontosabban az első pontunk a Nishinomiya szentély volt, ide is a goshuinok istene hozott el minket, de szép hely. Láttunk egy szertartást is, ott be is ültem kicsit a közönség közé. A helyi isteneknek áldoztak.

Visszamentünk egy kicsit, megálltunk a Koshien megállóban, itt van a Hanshin Tigers baseballcsapat otthona és akkor már körbesétáltuk a stadiont csatornafedeleket kutatva és benéztünk a szentélyükbe is. Vettem limitált goshuint is, idén van évfordulója a csapatnak.

Visszafelé megnéztük az Amagasaki Ebisu szentélyt, ez közvetlen a vonat mellett van és van itt egy nagyon nagy torii is, így ez a fő témája a hegynek, hiába Ebisu istennek van szentelve (ő az egyik a hét szerencseisten közül) és rajta is van a goshuinon, de valahogy dekorációnak éreztem.

Elsétáltunk a kastélyhoz és megmondom őszintén, meg se néztük, hogy be lehet-e menni. Kicsit fáradtak voltunk.

Délben megpihentünk kicsit, úgyis vissza kellett mennünk az Umeda állomáshoz. Váltottunk pénzt (többet kellett volna, vidéken kénytelenek voltunk felvenni és itt jól váltottak) és betértünk egy Starbucksba. Ezt csak Japánban szoktuk szinte megtenni, most barackos dolgaik voltak, hát én leraboltam az egészet és isteni volt. A macaron nem, de minden más uuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu. Kár, hogy ez volt a vége, legközelebb, amikor eszünkbe jutott bemenni egybe, már nem volt. Egy életen át senyvedtem volna az itallal és a sütivel.

Elmentünk zömmel vonattal az Open Air Museum of old Japanese Farm Houses nevű skanzenhez. Na most itt az az alapszabály, hogy ha ki van téve valami, annak oka van. Itt szúnyogirtó volt kitéve, hogy használjuk nyugodtan. Én használtam, Marci nem. Maradjunk abban, hogy hoztunk egy flakonnal belőle haza. Jófejség, hogy kölcsön el lehet venni legyezőket is, itt azért én már nagyon éreztem a nyári hőséget (pedig ugye az első nap volt csak), így rámarkoltam egyre. A skanzen egyébként erős közepes, nagyon kevés emberrel (vagy mind megették a szúnyogok), a barackos Pepsi semmilyen volt.

Láttunk egy dolgot, amit elsőre nem is értettünk. A gyalogátkelőnél volt, ami lejtőn volt. Kiderült, hogy a kerekesszékkel bele kell gurulni, majd ott várni és amikor indulni lehet, elforgatva kinyitni a kerítést és így biztosítja, hogy ne guruljon el a kerekesszékes.

Itt már fájt amúgy Marci lába úgy csípőből, ez később lesz még. Továbbhaladva a vonattal kimentünk a ’70-es EXPO területére, hogy melegítsünk a másnapi kiállításra. Apropó, itt már olyan meleg volt, hogy amíg Marci vonatokat fotózgatott, én lecsaptam egy kis türcsire a konbiniben és legjobb barátokká váltunk, amíg azt nem hittem, hogy elhagytam. Akkor vettem még néhányat, majd meglett ez is a feneketlen női táskámban, így most akad. Egyébként sikerült az egyetlen napot kiválasztanunk, amikor zárva volt a park, így csak kívülről láttuk a fura szobrot, ami amúgy kilátó. Felültünk a légkondicionált óriáskerékre, mert már úgy fájt Marci deréktól lefelé, hogy csak az ülés volt elviselhető, majd visszaindultunk a városba, mert lehetetlen volt továbbhaladnia. A következő album legelső képe amúgy csak azért érdekes, mert ott látszik, hogy néhány helyen vannak ilyen vízpermet fújókák.

Este csak hoztam sushit lentről meg próbáltam különböző fájdalomcsillapítókat beszerezni és leraboltam az út első gyógyszertárát (ez rendszeres programunk). Viszont a szobába vissza kell térnünk kicsit. Előző este arrébb toltuk az ágyat, mert túlságosan a falnál volt. Ez hiba volt, mert úgy tűnik, nem takarítottak olyan lelkesen az ágy alatt és reggel így észrevettük a lámpafénynél, hogy ott volt egy használt zsepi és egy teli óvszer. Eleve sokat kellett csacsognunk a portával, mert nincs kulcs és egyféleképpen jutottunk ki, ha leszóltunk telefonon a portára (és felfelé is jeleztük valakinek, hogy nyissa ki a szobát, ami nevetséges), de itt megkértem, hogy jöjjön már fel körbenézni, mutatnék valamit. Mondta, hogy szobacsere, sűrűn elnézést kért és estére kaptunk egy másik szobát. Nem nyertünk vele túlságosan, de legalább óvszert nem láttunk. A hotelről pár kép a következő albumban, egyébként ki voltak téve ingyen rágcsák, ruhák (ezekután mondjuk kétséges tisztasággal), rengeteg fürdősó), valamint ez lett az új szobánk.

Következett az EXPO napja. Felvettem az általam készített expos nyakláncot és elindultunk, de először Nakanoshima szigetre mentünk ki, mert még csak én voltam kint, de szívesen mentem vissza úgyis az űrhajós macskához, szerintem tök menő. Közben kiderült, hogy itt volt valami irodaépülete az EXPO-nak.

Mire kiértünk az EXPO területére, én esküszöm, örültem, hogy lett még egy jó barátom: egy hordozható kéziventillátor. Szerencsére USB-C töltős, ezért ha lemerült, csak rátöltöttem kicsit a külső akksiból.

Az előzmények: a jegyeket az EXPO-ra kb. 1,5 évvel előtte vettük, abban a pillanatban, hogy lehetett, hogy ez egy kifogás legyen arra, hogy kiutazunk rá. Referenciaként: a jegyeink sorszáma 10 és 11 volt, én tényleg rögtön vettem. Éjfélkor lehetett kezdeni és az itt délután volt, könnyű dolgom volt. Szóval miután megvettük, kiderült, hogy jelentkezni kell, melyik napon jönnénk be, mi augusztus 21-et választottuk, reggel 9-f10 közötti belépéssel. Ezután lehetett sorsolásra jelentkezni, hogy mely pavilonokba mennénk be. 5 helyet lehetett pályázni a rémséges applikációban, egyet nyertünk meg, a Blue Ocean Dome-ot. Egy héttel az út előtt megint volt egy sorsolás, erre később kellett jelentkezni, itt is egyet nyertünk az ötből, a Future Cityt. Egyébként meglepően jó volt mindkettő, de nagyon szigorúak voltak. Voltak pavilonok, ahova be lehetett menni sorba állva is, olyan kb. 40 percnél kezdődtek a várakozási idők, illetve voltak, ahova kizárólag sorsolással. Amikor odaértünk a bejárathoz, láttuk, hogy már a következő órásokat is ott várakoztatják. Olvastam az interneten, hogy oda kell menni az időpontunk előtt, ez full marhaság. Mi hoztunk magunkkal ernyőt (és a lábam miatt én egy tábori széket), de tettek ki szabadon elvihetőt, hogy a sorban senki ne kapjon hőgutát, valamint a végefelé voltak sátrak (és itt kellett letenni az elvett ernyőket, amit valamiért spanyolul is kiírtak). Ahogy bementünk, nem volt rémes nagy tömeg már, gondoltuk, egyből letudjuk a mütyürke boltot. Két sor volt, még jó, hogy rákérdeztem, mi hova megy. Az egyik, ami vagy négyszer olyan hosszú volt, mint a bolthoz vezető, azért állt, hogy FEKETE Myaku-Myaku figurát vehessenek, amelyből mindenki csak egyet vásárolhatott meg. Egyébként durván el voltak szállva az árak bent, néhány képet csináltam. Venni akartam egy goshuin füzetet csak azért, mert a limitált goshuin csak abban volt benne, de rosszat vettem el, ezért visszamentünk és kértük, hogy sztornózzák és megvenném a helyeset. Abszolút meglepetésemre beleegyeztek kis kérlelés után. Az EXPO területén egyébként kizárólag kártyával lehetett fizetni, de ez lehetett közlekedős mágneskártya is, amire bent is tudott KP-t feltenni az ember. A következő képeken egy plüssfigura nyakába tettem az általam készített nyakláncot.

Kicsit lófráltunk. Tele volt ülőhelyekkel a nagy kerek faépítmény (ami a világ legnagyobb faépítménye lett rekordként, de le fogják bontani) és bementünk a Saudi pabilonba, ami nagyon siralmas volt. Láttunk kívülről néhány másikat, de olyen mehh volt. Kicsit igyekezni kellett, mert a Future Citybe kellett előbb bejutnunk és a boltban elég sok idő elment, aztán konkrétan a világ másik felén volt.

A Future City nagyjából hozta az elvártat, robotika, fejlesztések, mezőgazdasági gépek. Nekem nagyon tetszett a terepjáró oroszlán (CorLeo), amire felülve lehet túrázni. Lepkehálóval próbáltak összefogdosni embereket egy vetítésre, de nem vártuk ki a 20 percet, inkább játszottunk egy digitális utcatisztító játékkal.

Ezután következett a kajálás. Fájt Marci lába, én már kivoltam a hőségtől, így könnyen rábeszéltem, hogy menjünk a Kura Sushi nevű helyre és megmondom őszintén, ez volt az egyik lehető legjobb opció: volt magyar libamájas szarvasgombás “sushi”. Nagyon finom volt. Szóval volt nekik több országból mindenféle furcsaság, néhányat kipróbáltunk. Szóbaelegyedtem a mellettem ülő pasival, amikor kikérte ő is a magyart (titeket is kergettek gyerekkorotokban az asztal körül, amikor nem akartatok híres magyar szarvasgombát enni). Ő a Future City pavilonban dolgozott és néhány napja a pont magyarokat vezette körbe ott.

Elkezdtünk visszamászni a kerek fasétányhoz, mert ott volt az Ocean Dome pavilon. Ez sem volt rossz, de a legjobb a végén a videózás volt, hogy a műanyag mit művel. Volt utána egy finoman szólva is túlárazott bolt, nem vettünk semmit.

Ezután már csak céltalanul kóboroltunk a telepen, megnéztünk néhány kisebb országot, Pokémonos vackot. Jól nem jutottunk el a magyar pavilonig és sokba esély nem volt bejutni. Kicsit jobb volt, mint gondoltam, hogy lesz, de nem tudták jól kezelni a káoszt.

Esküszöm, Yoda mester néha sírva könyörögne a táblaíróikért:

Este már csak egy kis hússütésre tértünk be egy kiválasztott helyre, de nem volt akkora varázslat, ettünk már jobbat.

Következett a szülinapom. Ezt egy halpiacon kezdtük, de ez sem volt akkora durranás, mint én reméltem, ráadásul alább az albumban a tényleges kajám mellett ott van az is, ami a képen volt: a szülinapomon kifogytak a nagyszemű lazackaviárból. Az Umeda állomáson be akartunk térni egy kávéért egy konbinibe, de csak egy üzleti épület egyik felső emeletén volt, viccesen nézett ki a két fehér mellettük a liftben. Az emeletre felérve egy robot biztonsági őr kívánt jó reggelt fél percenként.

Egy sarokra innen volt az Imamiya Ebisu szentély, itt szereztem be a nap első goshuinját, de annyira nem volt extra, csak cuki.

Bementünk a Shinsekai negyedbe, ha már a közelben voltunk. Volt egy teakészítési lehetőség komoly 200 yenért, úgyhogy beültünk, egynek jó volt. Érdekesség, hogy voltak kitéve mindenféle pénzek és egy magyar kokárda mellé. Megkérdeztem, mondta, hogy magyartól kapott forintot és ő adta neki azt is. Egy képet lőttem csak és sajnos életlen lett, így kénytelen leszek máskor beugrani.

Kimentünk innen vonattal egy külső kerületbe, ahol tudtam, hogy van szülinapi festett goshuin és amúgy is sok van nekik. Csak azt nem tudtam, hogy augusztusban nem festenek, mert nem volt semmi honlapjuk. Becsöngettem azért, elmondtam, hogy miért érkeztünk és kivételt tettek velem, kaptam festettet. A hely neve egyébként Sennenji és sok van kitéve becsületkasszával.

Próbáltak taxit hívni, de ebédidőt tartottak, így visszasétáltunk a vonathoz és indultunk a Kotokujihoz, de útközben elénk nőtt a Sanadayama Sanko szentély és akkor már itt is vettem egy menő szamurájosat és közben becsülettel megetettük a szúnyogokat.

A Kotokujiban voltam már, de érdemes volt visszajönni, ez egy cuki hely. Tele voltak lampionnal is. Kértem egy kígyós piros és egy szülinapi festett goshuint.

A lábfájások miatt visszatértünk (kivételesen taxival) a hotelbe pihenni egy kicsit, majd később még kijöttünk enni egyet. Desszertezni átmentünk egy másik helyre, nagyon különlegeset ettem, reszelt jég alatt volt a mochim. Bementünk a frissen nyílt TimeOut Marketbe, de ha így marad, akkor siralmas lesz. Eleve nem túl jó ötlet a gasztronómiailag jól eleresztett Japánban egy ilyet nyitni, de egyrészt nagyon kieső helyen van, másrészt durván 1,5-2x annyiba kerül minden, mint bárhol máshol. Üresen kongott az egész. Utána pedig sétáltunk egyet az új Umekita parkban és láttunk néhány pokémonos dolgot, valamint egy lazuló kutyát.

Reggel végre elhagytuk a szállásunkat, ami egyáltalán nem nőtt a szivemhez és gurultunk a csomagokkal a kocsinkért. Már volt ilyenünk. Később fotóztam be, de íme.

Délelőtt csatornafedelekkel kezdtünk és láttam egy random Stonehenge-utánzatot, amikor kiszálltam egyet megkeresni.

Az Ishikiri Daibutsunál meg kellett állnunk, de annyira nem nagy dolog.

Még egy ponton álltunk meg, ami Osakához tartozik, a Hoshida szentélynél, de nem volt akkora durranás se a hely, se a goshuin, mint amennyire vártam.